Filozófia

...vagyok, fogalmazta meg Descartes. Az emberiség nagyjai a gondolkodást az emberléttől elválaszthatatlan képességnek, sőt kötelességnek tartották. Korunkban azonban mintha ez háttérbe szorult volna. Nincs is rá idő. Az élet sürget, hogy válasszunk, pörögjünk, mert információk tömkelegét zúdítja ránk. De tényleg az élet hibáztatható ezért, vagy mi magunk tehetünk erről? Dönthetünk másképpen? Megállhatunk-e szemlélődni és elgondolkodni az egyre gyorsuló környezetben, hogy merre visz az áradat? És szükségünk van erre egyáltalán?

A kérdés egyidős az emberiséggel: mi a szerelem? Hogyan lelhetünk rá a mára már szárnya vesztett Erószra világunk szerelemútvesztőiben?

Első pillantásra úgy tűnhet, hogy a szerelem jelentése végtelenül kitágult, és egyre több arculata hódít teret. Már egy felületes áttekintés után is kiderül azonban, hogy messze nem ilyen egyértelmű a helyzet.

Noha sokan és sokszor hangoztatják, hogy a kritika lehet építő vagy pusztító, mi mégis vitatnánk ezt, hiszen a mindennapi tapasztalat azt mutatja, hogy a kritika mindig pusztít. Nem magával a kritikával mint racionális folyamattal van baj, hanem velünk emberekkel, akik érzelmi és szubjektív indíttatásainknak engedve cselekszünk, ahelyett, hogy az értelem és a józanság vezérelne bennünket.

Megint dicső napra virradtunk, kedves Sancho Panzák, valamikor a 21. század elején, valahol Európában. Ahol a don-quijotei kalandvágytól hajtva újra meg újra útnak indulhatunk a materializmus büszkén kidöngölt betonösvényein. A harmatos reggel első üde szippantása itt cefre- és ragasztószagú, s a többi érzékszervünktől érkező benyomás is hasonló felismeréshez vezet – inkább a nem látható világ kutatására ösztönöz. Háromnegyed óra – a Józsefvároson át Kőbányáig – elegendő a tömegközlekedéssel, hogy a munkahelyre érkezésemet megváltásnak tekintsem.

„A természet sohasem kételkedik. Nincsenek benne viták. Mindennek van benne helye, és egyetlen cél felé halad.” „Ne csak az anyag sajátosságait akarjuk megismerni, hanem az anyagot mozgató erőket is.” „A természet állandóan teremt, de csak hasonlókat, és sohasem engedi az egyformaságot. A teljesen azonos ismétlődések nem lennének gazdaságosak, hiszen nem hoznának új tapasztalatokat.”

A természetet nem az idő múlására emlékezteti az évszakok váltakozása… az embert sem kellene. Az idő nem múlik: az idő a saját farkába harap… és itt vagyunk megint a megújulás küszöbén. Évről évre a természet megifjodásának vagyunk tanúi: a talaj, a rügyek, az állatok, az égbolt színei… minden újjászületik. Mintha magától, minden erőfeszítés nélkül történne az egész, mert a felszín csupa öröm és virágzás, de nem látjuk a mélyben végbemenő folyamatokat.

Az emlékezet és a képzelet művészetét nemcsak a reneszánszban, hanem már az ókorban és a középkorban is gyakorolták. Giordano Bruno maga is foglalkozott ezzel a témával, sőt jelentősen át is alakította ezeket a módszereket, méghozzá úgy, hogy – az egyszerű mnemotechnikán túl – az istenihez való felemelkedés eszközévé tette a gyakorlatokat.

Gondolkodjunk el azon, amit a mai ember egyik legfőbb értékének tekintenek: mik az érvényesülés, a siker különböző ismérvei? Egyvalami vitathatatlan: minden ember, így vagy úgy, ki akar emelkedni, győzni akar, és ez életbevágónak tűnik. Szükségét érezzük, hogy tegyünk valamit, de különösen annak, hogy ez a tett fontos legyen; igényeljük a cselekvést, de az olyat, ami nem marad észrevétlen. Azt szeretnénk, ha lennénk „valakik”, és nem vesznénk bele a névtelenségbe, ha a nevünk minél több embernek mondana valamit.

A filozófus – ahogy ezt régen sokszor megfogalmazták – többek között éppen a derűről, a nyitottságról és a humorérzékről ismerhető fel. Vagyis ne úgy képzeljük el a bölcseket, mint akik magukba fordulva, savanyúan szemlélődnek. Az ókorban a „humor” szón különös módon nedveket értettek, amelyek a testben áramlanak, és fenntartják az ember testi és lelki jólétét. Ha jól meggondoljuk, valóban igaz, hogy a humor kell az egészséghez, sőt néha a túléléshez is.